(Excerpt)

Mert az előző fejezeteit úgy is olvastátok 2007. áprilisában (sőt Feri, megjelenése után újból az egészet is), holott a fő üzenet ebben az utolsó fejezetben van, ugyanabból a vénából, amivel rávettem Örsöt, hogy gondoljon jó szívvel Marcira és ezt fejezze is ki.

Megjelent:

Társadalomkutatás, 25 (3) 2007. 229-253.

A „legszenvedélyesebb igazságbeszéd”

Egy megtévesztési stratégiáról

Egy közvéleményt megosztó téma három szociológiai elméletben értelmezve

Varga Károly

III. Kitekintés: Túlléphetünk-e a stratégiai perspektíván?

A közvéleményt megosztó problémában végzett szociológiai vizsgálódás eredmény-képlete a három rendezéssel

(1) axiológiai megkülönböztetés az érték vallott és követett aspektusai között,

(2) szerepelméleti magyarázat a role-set szegmensei közötti eltérő láthatóság funkcionalitásáról,

(3) stratégiaelméleti értelmezés a felek által megbízott játékosok közötti látszatmanipulálás „kis játszmájának” a stratégiai játszma egészében betöltött szerepéről

elméletileg optimálisan áttekinthetővé tisztult. Arra tehát, hogy

a Harryt erkölcsi kötelezettségére - szavainak betartására - figyelmeztető „mások” pragmatikusan politikai ellenfeleknek vehetők, akiknek kínos az, ha a hadicselek a megnyerendő társadalommal szemben beválnak, és Harry-nknak jó oka van annyival megelégednie, hogy „self-disbelieved move”-ját (a maga által sem igaznak tartott elhitető manővereit) szereptársulatának csak egyik szegmense helyesli, a másikak - így a moralizálást eleve pozíciójavításra használó stratégiai ellenfél és játékosa, illetve a társadalomnak az ezek befolyása alatt intenzívebben elégedetlenkedő része -, valóban csak „békák a lecsapolandó mocsárban”.

Miért érezzük a három közül a stratégikus interakció modellt a leginkább életszerűnek?

E „tisztult képlet” nyilván magán viseli a harmadik modell, a stratégikusinterakció-elmélet jegyeit, ill. az általa nyújtott perspektívát, miszerint nem csoda, hogy végül is ilyen kiélezett stratégikus képlethez jutottunk, hiszen maga a Goffman-féle játszma-modell mint értelmező praemissa major - ami alá hipotetikusan besoroltuk az észlelt eseményt (az abduktív /retroduktív/ szillogizmus conclusio státuszában) -, eleve ilyen típusú magyarázatra (abduktív terminológiában: praemissa minor-ra) - nyújthatott logikailag kényszerítő belátást. Ámde itt meg az az ellenvetésünk, hogy vajon miért érezte a szerző (és érezhette az olvasó is), hogy a hazai politika egy ilyen húzása értelmezésében ez a harmadik modell tűnt igazán életszerűnek.

Vagyis, ha a gondolkodás elméleti nyugvópontra is juthatna (ami, mint fentebb láttuk, az általunk követett Peirce-féle abduktív logikában ellenindikált), gyakorlati szempontból akkor sem lehetnénk boldogok egy olyan „megoldással”, miszerint országos jelentőségű témákban is természetes, hogy egyes politikai cselekvési kurzusok elfogadása versus elitélése annak függvénye, hogy a vélekedő a stratégiai játszma melyik oldalára pozícionálja magát.27 Indokolt tehát a zárófejezetünk címében feltett kérdés: „Túlléphetünk-e a stratégiai perspektíván?”28 értékmentes – pontosítva: a tudományos objektivitás és érvényesség értékei által vezérelt - kutatói lelkiismerettel történő felvetése.

Mint utaltunk rá, a modern politikai rendszerek Luhmann-féle „kormányzati vs. ellenzéki” bináris kódja reálpolitikusan nem felülvizsgálható. Másfelől azonban az események indulati intenzitása az, amiben az elemzők okkal diagnosztizálnak valamilyen - nem is enyhe - funkcionális zavart, ami strukturális torzulásokkal lehet összefüggésben.

A két zsákutcás felkoppanás helyett közös problémamegoldást

Amikor tehát szükségét érezzük a stratégiai perspektíván való túllépésnek, komoly aktualitást nyer a tanulmányunk célkitűzéseinek listáján 4. pontként említett kitekintés a Delphi-eszmecsere folytatására. Ott egyfelől általánosságban várakozásunkat fejeztük ki az iránt, hogy „vitapartnereink újabb törvényszerűségekre épülő modellekkel meggyőzőbben értelmezik az adott jelenséget”, de másfelől azt az utalást is tettük, hogy e vizsgálódás folytatói „esetleg más diszciplínákkal – a mentálhigiénétől az alkotmányjogig – kapcsolódhatnak be az ilyen nemzeti sorsproblémák rendezési kísérleteibe”. A mentálhigiénét és alkotmányjogot pusztán arról példálózva is említhettük volna, hogy milyen tág spektrumon képzeljük el az új erőforrások bevonását. Valójában azonban épp e két diszciplínára gondoltunk, mivel az előbbi az érzelmi politizálás témakörébe hozhatna tudományos bevilágítást29, az utóbbi pedig átvizsgálhatná politikai életünknek azt az intézményi alapszerkezetét, alkotmányos rendjét30, melyből jelenleg mérvadó szerzők szerint hiányoznak a politikai élet adaptívabb és eredményesebb funkcionálását elősegítő bizonyos elemek.

Csak utalásszerűen említjük az első kapcsán azt a Professzorok Batthyány Köre és az MSZP Társadalompolitikai Tagozata küldötteinek 2005-ös tanácskozását Náray-Szabó Gábor, illetve Sipos József vezetésével, ahol Gazsó Ferenc és Varga Károly vitatta meg a közös dolgainkban idáig zsákutcába futó megoldási kísérletek („A cél a győzelem”, illetve „A cél a megegyezés”) közötti, az alkalmazott pszichológiai tapasztalatok szerint ezeknél ígéretesebb „harmadik utat”, miszerint „A cél a hatékony és konstruktív problémamegoldás”.(Fischer et alii, 1991).

Nos, ha ez a fajta „harmadik út” a főhatalomért küzdő pártpolitikus erők vonatkozásában nem is járható (vö. Luhmann bináris kódját), már az is segíthetne a közhangulat kiegyensúlyozásában (és a manőverező politikai felek civilizáltabb viselkedésre való hajlamosításában), ha az értelmiségi holdudvarok ilyen szellemben aktivizálódnának. Így a tudományok képviselői elindulhatnának a bevezetőnkben említett próbakő használatában (ami a pártos értékelési szempontok eltökélt visszaszorítása az objektív összefüggés-feltárás igénye mögé). Ez pedig a problematika jelen letisztultabb látásában épp a mindkét eddigi hibás célfüggvény ígéretes meghaladásaként feltáruló együttes problémamegoldás funkciója.

A funkcionális zavarok mögötti strukturális torzulás hipotetikus megoldási javaslata

A strukturális alapok felülvizsgálatához Kulcsár (2006b) nyomán a következő kilábaló lépést vethetjük fel abból a funkcionális zavarból, amit a „ciklusonként újra kezdett rendszerváltás közegében a politikán túl a társadalomban is erősödő gyűlölködés” jellemez.

„E gyűlölködés fokozódóan jellemzi a párttok (és sok tekintetben az őket követő emberek) egymáshoz való viszonyát. Ebből eredően kedvezőtlenül alakult az országgyűlés munkája is. Nem is szólva a lakossági közhangulatnak, az utcán erősített szélsőséges álláspontoknak adott esetben törvényes formában való beviteléről a politikai küzdelmekbe. Márpedig aligha tagadható, hogy a sikeres politika (ami távolról sem azonos a döntések többségi ’keresztülhajszolásával’) csak kompromisszum-képesen dolgozó pártokkal és emberekkel alakítható ki.” (Kulcsár, 2006b111-112)

Erre „a társadalomban is egyre erősödő gyűlölködés” megdöbbentő szindrómájára egy, a rendszerváltozás pillanatában súlyos mulasztással kihagyott megoldás, egy történelmileg bevált stabilizáló instancia: a kétkamarás országgyűlés helyreállításnak újra átgondolása a szerző nyomatékkal megismételt javaslata:

„Az ország fejlődésének politikai és gazdasági szempontból is sokat ártott a ’szocialista’ parlamenti struktúrához való ragaszkodás. (Amelyet egyébként sem Csehszlovákia, sem Lengyelország nem vett át.) Semmi sem ellensúlyozta az 1989-ben az alkotmányilag is megfogalmazott rendszerváltozás után bevezetett négyévenkénti fordulatot.” (u.o.)

A politikán túl már a társadalomba átnyúlóan is diagnosztizált gyűlölködés dinamikáját – ami az ’56-os forradalom és szabadságharc szemi-centennáriumát a történelmi emlékezet számára is elrontotta - feltehetően táplálja, semmint csillapítaná a jelen vizsgálódásunk tárgyát képező

 - feszültség az értékaspektusok (deklarált versus követett) között,

 - zavar a politikusi szereptársulat részei iránti őszinteség fokozataiban,

 - de főleg a politikai ellenfél legyőzése, illetve a választók meggyőzése manővereinek a stratégikus interakció sarkos modellje szerinti gyakorlása.

Ha a jelen Delphi-vitasorozat hozzájárulhat e rosszindulatú patológiával való megküzdéshez, ehhez valószínűleg az kell, hogy a társadalom- és ember-tudományok művelői az aktuál-politikától távközt tartva műveljék a tárgyilagosság önértéke által vezérelt problémamegoldást, és evidenciaélményt nyújtó eredményeik és emberi magatartásuk által keltsenek annyi bizalmat, ami közös dolgaink újragondolását a civiltársadalomban és a politikában is előmozdíthatja.